előszó



íme, elkezdjük hát. e pillanat ünnepélyes,
így megér egy lélegzetvételnyi csendet.

*

mert tán még az is lehetséges,

mától sülve-főve, folyvást együtt leszünk,
és nem is csak hónapokig, de 
évekig s ekként veszünk

majd sok-sok akadályt az úton. meglehet
néha csak szemügyre, mert botolva
elhasalunk rajta. de veled

leszek akkor s megpróbálod megint, újra,
miután kifújtad magad s magadból
is mindent. aztán borúra

derű jön, mert más tán legelsőre sikerül majd.
ezért már most meg kell, hogy mondjam,
nem a botlás okozza a bajt,

hanem a siker. hisz ennek az útnak nincs
egyáltalán vége, míg a sikerek sora
valamit sejtet, a célt, hol kincs

várja a kitartó vándort. nos, ez a kísértés:
menni és emellett várni még valamire.  
ezért döntő a megértés:

a cél maga az út. nincs siker, mely előre
vinne, vagy botlás, mi vetne hátra.
ülj le hát a kilométerkőre,

ide, erre, a nullásra! meglásd, tapodtat 
sem fogsz elmozdulni tőle, csak 
egy hangszert kapsz, fúvósat

 kezedbe, hogy felébredj: már úton is vagy.



Ichi (egy)



a kezdő tanév gyakorlataihoz nem kell 
még hangszer, de ki ezért kihagy

 csak egyet is, később komor tanulsághoz 
ér. mert az első évben dől el minden: 
ki mit innen, ezekből hoz,

azt viszi tovább céllal vagy célról lemondva.
vagyis, az első füzetből megtudhatod, 
hogyan, mit gyakorolj, ha

nem a zenének, hanem a zennek reméled 
szentelni magad. ha ugyanis netán
később kétséged éled,

s mégis inkább a világszínpadra vágyakozol
(mert a minden cél nélkül való gyakorlás 
kínpadától valahogy visszakozol),

ez nem lesz kidobott idő. ám ha a zenben 
a zenért magáért akarsz maradni,
akkor a csábítással szemben

nem a hangszerre, hanem egészen másra kell 
eleinte figyelni. ha sietsz, muzsikus talán, 
de szerzetes nehezen leszel.

*

 de ne ily rémesen negatívan érjen ez itt véget:
ne is törődj mindezzel, kövesd bátran,
hűen, mi belülről éget.

ám meglásd, fura, de minél hosszabban követsz, 
annál hamarább elém kerülsz, s merre majd
látsz, később szabadon mehetsz.



Ni (kettő)



a második tanévben már kezedben a hangszer,
eleinte még hanglyukak nélkül, hogy fújd
csak az alaphangot vagy ezerszer,

hosszan, hangzón végig kitartva, és jó mélyből,
rekeszizomból neki támaszt nyújtva. s ez ad
némi könnyebbülést: bőven jut a kéjből,

mit megszólaltatni egy hangot jelent. emellett
új elemek és gondolatok is jelennek, s
mikor a gyakorlás lassan olyan lett,

mint a lélegzés, elfeledhetetlen, a légzés maga
meg mint a gyakorlás, komoly, rendületlen,
kivágjuk az öt hangrést. új korszaka

lesz ez mindennek, mert így végre mód nyílik
egy eredeti suizen zenedarabot úgy fújni,
ahogyan az egy szerzeteshez illik:

nem prelűdként gyakorolgatva egy majdani
nagy feladatra, nehéz darabra, hanem
tisztán magáért s ebben kitartani.

ám eggyé csak akkor válik gyakorlás és légzés,
ha megtörtént valami, egy élmény, esemény,
transzcendencia, mit úgy hívunk átlépés.

*

ám mit teszel, ne ezért csináld! tudnod kell róla,
(nem akarhatod nem tenni, ha nem ismered!),
mert a fő feladatod éppen letenni arról a

szándékról, hogy gyakorlásoddal valamit elérsz.
gondolj egy játékra: ha belemelegedtél, nem
akarsz semmit vele, mégsem henyélsz,

hanem csinálod, s ugyanígy legyen a hangszerrel.
nem az átlépés a lényeg, dolgoznod így nem
ezért, hanem az elengedésért kell

ebben az évben. meglásd, megérzed majd az ízét
a rendszerességnek, melyet nem a célszerűség
fogalma szervez. hisz épp az tép szét

minket: csak annak van értelme, mi valamire való.
ennek van persze indokoltsága, bár ára elég
drága: kísértés, hogy légy akár (ön)csaló,

elérni a célt. viszont a suizenben még annak sincs
értelme, hogy feladunk minden célt: a teljes
elengedésen kívül minden csak bilincs.

*

s hogy megint csak ne ily intelem, komoly kép
zárja e szakaszt, mit megtanulsz lassanként,
az nem egyszerűen csak valami szép,

hanem maga az érzékiség lesz. kinyílik füled
olyasmire, mi előtte észrevétlen maradt,
és e valami majd eggyé válik veled.

így telik szépen közben a második szemeszter.
átlépsz, s ő ide lép át. sőt, egy időre már itt
is marad, hogy lásson a te szemeddel.

csak ő való belőled arra, hogy oldja minden lény
szenvedését. gyakorolj tovább! hisz vele nem
zene, mit játszol, hanem világmásító tény.



San (három)



az új tanév klimaxa egy nagyon fontos lépés:
a mások előtti megszólalás. sok mindent
megváltoztat majd ez. az éles helyzet és

a tét megtapasztalása oly önismeret, amelyet
egyedül megszerezni nem lehet. paradox,
mert csak akkor tudod meg, hogy helyet

és időt még így is túlságosan korait választottál,
ha már megtetted. mert a másodikkal kellene
kezdeni rögtön, ám ez nem megy. nagytotál,

melynek fókuszában te vagy, oly közelbe robban
ekkor az ego, holott minden eddigi gyakorlat
célja épp ennek eltávolítása volt. de jobban

fog az első alkalom után menni minden, mert
kezedben a tapasztalat, mily hatalmas erők
szédítenek folyvást. így ne légy hát levert,

mert e ponton, a harmadik tanéved kezdetén,
ha végiggondolod, már mi mindent is tudsz,
rájöhetsz, nem keveset. múlóban az én,

ez a lényeg. tűnik a tünet, mert a bajt jó mélyen,
oki szinten kezeled. s a gyakorlás folytatódik,
ne add hát fel így, csak dolgozz serényen,

főként, mert új elemek jönnek, olyan nüanszok,
amelyektől a tanultak egyre hallhatóbban az
eredetihez közelítik játékod. de a balanszot

zen és zene között azért továbbra is figyelmezd.
új darabot sem tanulunk, csak átcsiszoljuk a
régit. valami gyökeresen új mégis elkezd

majd nyiladozni: a spontaneitás. eleinte csak a
zenében, de az elv ugyanaz lesz majd a tett
mezején is: kitárul benned minden csakra,

hogy általad megtétessen, mit tenni egyedül soha
nem lennél képes. mert megnemesedsz lassan,
ahogy a kerti kő is, hogy belepte a moha,

úgy lesz a szépségnek háza. nem a mesterség,
a waza, a technika a kulcs, hanem belőled
mi kifejeződik: a csend és az üresség.



*   *   *   *