(1) csend




mint minden kezdetnél, itt is igen ajánlott,
ha először körülnézünk, hátha van már
olyasmi a tarsolyban, mit legott

használhatunk. a légzésünk sajna nem ilyen,
ezt keményen művelnünk kell majd, de
a hallgatás (mindkét értelemben),

nos, talán. egyrészt, nagyon is képesek vagyunk
bizonyos helyzetekben odahallgatni, azaz
fülelni, s szinte kikapcsolni agyunk,

s csak inni, habzsolni azt, mi szól. mondjuk,
ha azt halljuk, amit hallani szeretnénk:
ilyenkor az elménk, mint egy lyuk,

amibe bármi nem fér ugyan bele, hiszen szűr,
mégis átélhetjük a feloldódást a hallottban.
s jó is lenne ez, csak az itt a zűr,

hogy ilyen figyelésünk vezetője: az önérdek.
mert ugyanez áll arra, ha félve fülelünk,
vagy ha a szavak messziről értek

minket halkan, s mi szeretnénk őket elkapni.
az első feladat hát, próbálj meg minden
érdek nélkül pusztán csak hallgatni!

obszerváció ez, de tiszta, ahol döntő az alázat
a tárggyal szemben: ob-servatio: így maga
a dolog csillapítja az érdeklődési lázat.

ne ítélj, ne értékelj, tégy mindent ezennel félre,
csak hallgasd, mi szól! ne válogass, ne oszd
a hangteret így fókuszra és háttérre,

ne is lajstromold, mi szól, ne készíts leltárt.
légy csak egy pontja a térnek, hová a
hang belép: elméd legyen kitárt.

*

másfelől meg, hallgatni egész másként is tudunk:
amikor nem beszélünk. s ez megint biztató,
mert, hogy valamire odahallgassunk,

ahhoz csend kell részünkről, s különösképpen
akkor, ha a hallgatnivaló épp maga a csend.
ám sajnos, mi készségünk megvan szépen

elcsomagolható. mert vedd észre, még attól,
hogy nem beszélsz, nem vagy csendben:
figyeld csak, a fejedben, hogy zakatol

az örök beszélő, az elméd, ahogy gondolkodik.
hang nélküli hangja oly erős tud lenni, hogy
akár az ordítás is hiába nyomakodik,

nem hatolhat be, ha a gondolat sodrása bősz
érzelmektől zubog. odakint a világ, s mások
hívó hangja, s te a saját levedben fősz,

s fejedben más nem szól, csak tudatod bugyog.
ezért a második feladat az lenne (hajh, mily
egyszerű ezt így kimondani!) – akár inog

már benned a belső beszédbe vetett hit, akár
nem –, hogy belül is elnémulsz, ha fülelsz.
hallgass oda, mi szól, haszon vagy kár

gondolata távozzon, s vele hagyd Pepin sógort
is szép lassan álomba merülni. engedj el egy
időre mindent, épp mint mikor jó bort

kortyoltál s egyszer csak beköszöntött a csend.
a hangok tengerét idd, tőlük részegedj, hogy
meghalld tisztán, a diszkrét, néma rend

mily neszekből szövődik, s hogy lehet egy hang
úgy tökéletes, hogy mi más épp előtte szólt,
már maga is tökéletes volt. hisz a harang

is úgy hangoz, hogy üres a belseje s nemsokára
te is hangot adsz! de csak ha hallgatni tudsz,
akkor hallja meg más is: éppen ez az ára,

a csend. mert a shakuhachi a csenddel szólal.
majd megtapasztalod. ám hogy miként eshet
meg ez, azt érzéssel, képpel, szóval

visszaadni nem lehet s nem is kell. elég átélni.
az első lépés hát: hallgatva, nem beszélve,
elnémuló belsővel készülj fel zenélni.