(3) kompasszió


együttérzés, bólint mindenki,
ám nem ez a kompasszió.
nem érzelem, nem szenvedély,
de nem is ész vagy ráció.

a kompasszió: észlelés,
amely az ürességben lát.
csak ha elméd tiszta s üres,
a szenvedés akkor jön át.

mert a szenvedést, mit szüntetni kell,
csak kompasszióval észleled,
szívvel, ésszel sírhatsz csak te is,
de a segítséget nem leled.

de van ennél aggasztóbb is:
ha hiszed, "na, most segítettem",
mert tényleg látod a jövőt?
előtted fekszik elrejtetlen?

a világ csalóka, így hol ezt,
hol azt tűnhet jónak megtenni,
de hogy szíved nem csal-e meg,
arra biztosíték semmi.

és az ész, a ragyogó elmeél?
hisz eszünknek sikerülhet kiötölnie,
mely szabályt, normát, törvényt
kell az adott esetben elővennie?

nos, hiába minden, az ész véges,
de várja végtelen regresszió,
vagy ami még rosszabb,
a merev dogma, a frusztráció.

sem az érzelem, sem az ész,
a szenvedésből mást ki nem vezet,
csak az üres elme  vagy ami
ugyanaz , a spontán jócselekedet.

a tetthez kell hát a kompasszió,
amely evidens, tiszta észlelés,
ez a néma tudat, a valós,
a "nem-más-csak-érzékelés".

ám hozzá munka kell, mert az elmére
szükség itt nincsen, sőt,
minden erővel azon legyünk,
hogy jó messze eltartsuk őt.

(na és ennek a hangszerhez köze mi?
köszi, fejemen már benőtt a kutacs,
játszani akarok, azzal segíteni,
e filozofálás nekem gyutacs!)

a kompasszió nyitja az üresség,
de az ürességhez az utat
nem a töprengő elme,
hanem a lélegzés mutat.

*
ehhez azonban, s ezt nem tudni árthat,
a mellizom sajnos nagyon kevés,
így ez tovább nem is várhat.

próbáld így, ne legyen ez ellenedre:
tedd az egyik kezed a hasadra,
alább, ne épp a szívedre,

melled maradjon mozdulatlan,
a hasaddal lélegezz csak,
egészen hosszan, lassan,

domborítsd ki pocakod bátran előre,
mint a sörhas, olyan legyen,
mikor beszívsz, te dőre,

aztán addig fújd ki, míg behorpad hasad,
míg csak hörögsz akár egy zombi.
míg a szusz magától elakad.

lélegezz, majd fújj idáig, hol én is látom,
túl a kezeden, túl a falon is,
túl az egész világon.