(5) nyilvánosság


jól ismert saját európai létünk alfája
a nyilvánosság, a külső létezés,
a közös tér omegája.

lényegében, ki e tág mátrixba belép,
csak az létezik, mivel a tettekért
itt jár, mi oly fontos: elismerés.

a halhatatlanság ez, a profán, a nagyszerű
hírnév, hogy mások tudnak valakiről,
a tudomás kell: ez szükségszerű.

vegyük azonban észre, a nagybetűs másik
így puszta eszköz, hisz azzá teszi
a cél, amire a fogunk vásik.

ő, például ott, már nem személy, hanem
táplálék (ezért elég a circenses,
nem is kell a panem...),

így egyszerűen felfaljuk, kinek szenvedését
csökkenteni vágynánk: megrágjuk,
lenyeljük, felemésztjük a világot.

ne a cirkuszból, csak a levegő ízéből élj,
a publikus lét szomjának ne higgy,
az elismerésből ne kérj,

mert jó, ha nem tud rólad vagy tettedről senki.
hiszen az elmúlás csak nyilvánosan
ismert önmagadat rémiszti,

s nem vagy magadban elég mélyen, amíg félsz
s menekülsz mégis kifelé a félelem elől
(bár odakint haza soha nem érsz),

de még csak ne is isten színe előtt tedd,
mit teszel, hanem csak úgy, ám
utána erősen érezd és tudd,

mint olyan nincs elismerés, mert nincs külső,
s az ismeretlen tett a hágcsó, amelyen
önmaga felé kapaszkodik a belső.

a suizen ezért láthatatlan és hallhatatlan,
nem az elismerés érdekli a másikban,
hanem, hogy belül ő is halhatatlan,

s a nyilvánosság így nem is az ördögtől való.
sokat tanulhat belőle az, ki tudja,
pontosan mire is oly jó,

hisz van néhány apró kis nüansz persze:
a shakuhachi hangja maga is tanítás,
valami átadásának a perce,

a virág felmutatása, mely elméből
más elmébe találhat utat; de ez
nem történhet félelemből!

pedig kiállni emberek elé igen-igen nehéz,
így tesz lázassá a lámpa, s mester az,
ki a szakadékba is lenéz,

mi akkor nyílik, ha mások rámerednek,
ám belül mindvégig megmarad
sima, üres medernek,

melyen a muzsika csak keresztülfolyik.
ki így fúj, a haláltól sem fél, hisz
semmihez sem ragaszkodik.

*

hajh, van itt mit tanulni, látod már nyilván,
ám haladunk előre lassan a tudásban
a fúvós elmélyülés útján,

hogy mások előtt is csak magadat győzd le,
mert a kulcs, hogy üresen jelenülj,
elismeréssel nem is törődve.

így adsz majd át, átlátszón, mikor adsz,
hanggal vagy hangok nélkül, maga a
csend leszel s az is maradsz,

s így jön majd el a pillanat, már alig várom,
és meghallom a hallgatásod is,
távoli barátom.