(7) technika


máshol már említettük, ez a waza,
s a szó viccel ugyan, de mégis,
ez a cselekvésnek a váza,

mert a tettnek szerkezetet ad az elsajátított
szabályszerűség. ki normákat is
hirdetett, nem túlzott,

ezek nélkül felesleges a kompasszió,
az üres elme: torzó lesz a tett,
s minden hiábavaló,

mivel tetteinkben annak kell megtörténnie,
ami az elsajátítottakból csapódott le,
egészen a lelkünk mélyire,

s majd megtapasztalod ezt saját magad.
a suizenben lényeddé, valóddá,
természeteddé válik a darab,

mit hamarosan megtanulunk, s játszod
őt, akár álmodból felébresztve is,
visszafelé, lóugrásban, bárhogy,

annyira tiéd lesz vagy inkább – te az övé.
a dolgod így csak a gyakorlás; hogy
bevesd magad a hangok közé

s ugyanígy lesz a jócselekedettel végre,
nem közvetlenül vele foglalkozunk.
(naná, még csak azt kéne!)

mert meglepő módon majdnem nietzsche-i,
ahogy az ember dühödten ráébred:
leges-legféltettebb kincsei

üres eszmék, béklyók, így csakis akkor él
(még csak nem is veszélyesen, hanem
csak úgy, überhaupt), ha nem fél

rábízni magát teljességgel saját magára.
arra, aki nem habozik, nem aggódja
magát és másokat halálra,

hanem csak teszi, mit kell, végre valahára.
mert gondolj arra, hogy ez a Selbst
nem valami idegenség hatására

olyan, amilyen, hanem te őérte nagyon
sokat tettél s teszel épp most is.
az egész felhalmozott vagyon

a tiéd, csak nem használod, mert úgy hiszed,
hogy magadnak, a világnak a legjobbat
ép, normális elméddel teszed.

ám, mi ép, épp lezár, elszigetel. hát rajta,
nyiss hatalmas rést, hogy a mélyből
szólhasson a hangszer hangja!

az elme dolga nem több, csakis a tanulás,
nem pedig a mérlegelés s végképp
nem a tett, a végrehajtás,

így a nagy bajszú eszméket zúzó pörölye
nálad legyen légkalapács! egy
egész kultúra csömöre

nem intő jel talán, hogy elménkkel baj van?
lélegezz hát, lélegezz mélyen: ez töri
majd fel tudatod burkát lassan.

a szabályokat pedig elültetni kell, nem szétcsapni!
mint a magvakat, mélyre, így nem fogják
életed antinómiák zaklatni,

mert nem éned lesz a végső döntéshozó fórum.
ha az eszmék ellentmondóak is, nem baj:
a conjunctio oppositorum

alant mindent befogad. mert született kertész
az elme csak, maga gyümölcsöt nem
teremhet, hiába is a sok ész,

ám ahogy a fúvós darabot tudatosan nemsoká
elülteted, hogy azt (ez a csoda!) magától
fújja majd a lelked, a karunā,

a kompasszió is termőre fordul épp úgy, hiszen
majd élő és éltető eszmék révén orvosolja
tetted a szenvedést – bár nélküled.

érted hát a nagy trükköt, amivel elméd etet?
beékelődik a cselekvésbe, hogy külön-
váljon a szabály és az eset,

s te ott állj lefagyva, s rászorulj. de nem és nem.
saját valód legbelül pontosan tudja, mi a
teendőd ottan épp neked,

épp akkor, épp most! hát csak vonuljon
árnyékba a kertész és lazítson némán.
hagyja, csendben, hogy múljon

a lüktetés: „a kert enyém, az élet
enyém, minden enyém, enyém”,
míg ráköszön az eszmélet.

no és a felelősség a tettekért? sokat
beszélünk erről nemsoká, de most
gyerünk, keress szabályokat!

nem baj, sőt, jó, ha egymást kizárják!
írd fel őket, mindet tudatosítsd,
s ők lesznek majd a fáklyák,

ám nem most, hanem a jövőben, később,
ha sötét lesz, s a velődben érzed, hogy
nincs az érthetetlennél élőbb.

*

végül pedig (hogy konkrétum is legyen),
a mélyben támasztott fúvásról el ne
feledkezz! mert kegyen

ne múljon majd később, szól-e a shaku
hangosan, szépen, erősen, hosszan
és egyenletesen! tudod, a vaku

se villan, ha nincs feltöltve. ám ha nincs fújás,
mivel töltődhetsz, nem lesz villanás
belül, csak halovány villogás,

amivel egy társaságban tán múló sikert aratsz,
ha meglesz a hangszered. gyakorolj hát
nélküle, s ne félj, le nem maradsz

a nagy szekérről, hisz lekésni valamit az elismerés
világában lehet. gyakorold hát a napi sémát,
amennyit megy: fúvás, fekvés, kelés.