(12) harang


miféle furcsa szerzetnek jutna az eszébe,
hogy egy kifúrt bambuszcsövet
véve a kezébe,

abba belefújva próbálja meg egy harang
hangját utánozni? aki töpreng ezen,
és el is mereng,

arra jut: olyannak, aki pontosan tudja,
a lélegzés a tudás forrása s így
mindeneknek nyitja,

s bár a harang hangja gyógyító, útra indító,
a mód, ahogy szólaltatod, az ütés, 
nem nekünk való.

mert fújni kellene, csakhogy úgy nem szól,
marad tehát az imitáció: egy
harang bambuszból.

*

a kusabi-t, az elhaló fúvást már ismered:
a hang hangosan indul a mélyből
s mint ki lassan elfeled

mindent, s elméje némává válik, a hangtól
eloldjuk magunk mi is a csendbe.
pont miként a hangtál,

ahogy lecseng. hallgasd ezt és úgy érzed:


*

amúgy egy régi zen tanmese is idevágó:
„mester, tőlem azt kérded

– szól  a tanítvány –, hogy mi a rizses tálnak
legfontosabb része?” s összeráncolja
homlokát (többnyire így válnak

filozófussá az emberek, de a zen mást akar),
sorra vesz mindent, díszt, anyagot,
színt, lakkot s mit az takar,

de dönteni képtelen, sokat hiába is örlődik.
(és megértjük, hisz mi a jó válasz, ha
a kérdés sokértelműnek tűnik?)

pedig egyszerű. „a tálka legfontosabb része
ez” – mondja a mester és az ujjával
a semmibe mutat, a csésze

tartalmazó, üres belsejébe, honnan az ételt
mindannyian kiesszük. ezen üresség
nélkül a tál nem ér meg vételt,

haszontalan vacak csak, legyen akármilyen,
s ilyen a shakuhachi is. legfontosabb
része, lelke, bármily hihetetlen,

nem formája, teste, mely sok mindenből lehet,
hanem az üresség, mit valahogy közrefog.
egy lukas semmi az, mi a leheletet

a csend hangjává alakítja. alakítsd te is! tegyed!
hisz még shakuhachi sem kell hozzá:
az ürességet bárhol megleled.

*

s az üresség hangja (ahogy csattan egy tenyér)
maga milyen? mikor hiányzik valami,
mint egy falat kenyér?

csak a hiány szólna a csendnek hangján?
nem, e hang nem hiány, mert
az üresség harangján

nem a lét privációja szól, hanem éppen más,
telítettsége hangzik fel az ürességnek, 
miről nincs hangmás,

melyet csak átélni tudsz. az utolsó levegő
foszlánya szentjánosbogár, mely
lelkét kiadva derengő

csendekbe borít, majd az üresség vérével
hint létezőt, formát, újra és örökre,
mivel nincs idő, nincs létel,

sőt, még az üresség sincs,
meg ez sincs itten,
ahogy nincsen

sem én, te,
sem
mi