(14a) átélés

„Ma egy kicsiny, de jól felszerelt színházteremben gyűltünk össze, amely az oktatás céljaira szolgál.

[...]

Tanárunk Susztov felé nyújtotta a kezét, mintha várna valamire. Mindketten csodálkozva nézték egymást.
– Látja – mondta Arkagyij Nyikolajevics [Torcov, a tanár] –, kettőnk között semmilyen cselekvés nem jön létre. Ezért most igénybe veszem a „ha” segítségét, és azt mondom: „ha” a kezem, amelyet ön felé nyújtok, nem lenne üres, hanem egy levél lenne benne, akkor mit csinálna?
– Elvenném, megnézném, kinek szól. Ha nekem, akkor – engedelmével – felbontanám, és elkezdeném olvasni. És mivel intim levélről van szó, olvasás közben esetleg meglátszana rajtam, mennyire izgatott vagyok...
– És mivel ilyenkor az a legokosabb, ha az ember távozik... – segített Torcov.
– ...tehát átmennék egy másik szobába, és ott olvasnám el a levelet.
– Látják, ugye, mennyi tudatos és egymásból következő gondolatot, logikus fokozatot – ha, mivel, tehát – és mennyiféle cselekvést hívott elő a „ha” szócska.

[...]

– Most saját maguk is átélték és belátták, hogy a „ha” révén szinte maguktól kialakulnak a külső és belső cselekvések, könnyedén, természetesen, organikus úton. [...] A „ha” a színészet egyik emelője, amely átvezet bennünket a valóságból egy másik világba. És ez a világ az alkotás egyetlen lehetséges színhelye. [...]
A teljes színdarabokban temérdek szerzői és mindenfajta más típusú „ha” fonódik össze, amelyek igazolják az ilyen vagy olyan fajta viselkedést, illetve a hősök ilyen vagy olyan tetteit. [...] A „ha" erejének titka abban áll, hogy ez a szó nem valamely reális tényről beszél, nem arról, ami van, hanem arról, ami lehetne...”Ha”...Ez a szócska nem állít semmit. Csupán feltételez valamit, felteszi a megoldásra váró kérdést, amelyre aztán a színész válaszolni igyekszik. Éppen ennek köszönhető, hogy a belső elmozduláshoz és a megoldáshoz erőszak és csalás nélkül jutunk.”

(K. Sz. Sztanyiszlavszkij: A színész munkája. Egy színinövendék naplója. Budapest, Gondolat, 1988, 47 - 60. o.)