(14b) szereplebontás

a zseniális orosz színész igen elmés módszerét

ismerhetted meg itt, s furcsamód, ezt

fogjuk alapul venni, hogy szerét

ejtsük egy újabb belátásnak, melynek témája

a függő keletkezés. az okságról lesz szó.

mi az ok, s hogyan épül rája

az okozat, ám nem a színész, hanem saját

esetedben. mert a csoda, hogy miként
a porosz báró, ki tulajdon haját

ragadva meg húzta ki lovát is a mocsárból,

úgy tudod te is magadat a világ nagy

színpadáról, a kavargó bálból,

elegánsan leléptetni a nagy Sztanyisz trükkjével.

még egyszer: ok és okozat a lényeg, mely
mivélünk oly sok-sok bajt művel.

*

a hiteles, igaz, komoly színész a banálist

úgy játssza jól, ha minden kicsi rést

betöm és sok-sok kondicionálist

fogalmaz a képzeletbeli hétköznapok köré.

láthattad ezt, csak „ha”,”akkor” kell

hozzá, s a karakter lelke övé.

te pedig ezt az egész képet fordíts meg,

s pillants be életed kulisszái mögé!

te vagy a karakter! ámulj el,

ismerd fel, hogy mindent, mit most teszel,

egy óriási nagy halom „ha” keretez,

amelytől igazi színésszé leszel

az élet színpadán. nekünk tehát épp fordítva

kell hozzáfogni: leld meg a függéseket!

mitől függ, hogy épp ordítva

átkozódsz, de oly hitelesen, hogy még maga

Sztanyiszlavszkij is tapsolna, ha hinné,

csinálod, mert izzadságszaga

a jó játéknak sosincs. vagy akár: mitől függ,

hogy a könnyed is kicsordul valamiért,

hogy a lelked oly erővel csügg

egy gondolaton, személyen vagy eszmén?

érted tehát a trükköt? tekintsd kiváló

színészi alakításnak, miről egy „én”

eddig kimondta: te magad vagy. mert a „ha”,

„akkor” összefüggések sokasága lógat
fel téged marionettként, haha!

*

de gondold csak meg, ennek egyszerre vége:

ahogy a rossz ripacs nem képes

belebújni a figura bőrébe

s nézőként kínos látni, micsoda egy pojáca,

ki képtelen valóságosan eggyé válni a

szereplővel, úgy lehull az álca

saját életedről is, ha mint a gyatra színész,

csak játszani akarod azt, nem pedig

eggyé válni vele. légy merész:

akard játszani a dühöst s nem fog sikerülni,

de képzeld csak el a dühítő helyzetet,

próbáld a „ha” révén életre kelteni,

és máris majd szétfeszíti kebledet az indulat.

vagyis, ha dühöngesz, él a „ha”, eggyé

váltál vele s te vagy az okozat,

de ha tudatosítod és így eljátszani akarod,

Konsztantyin leállít: csontig hiteltelen,

dühöngő, őrjöngő alakod

csak hitvány póz, melytől könnyű távolságot

tartani. érted? az igazi színész felépíti a

figurát, te, miután analizálod,

már lebonthatod. s ha lebontottad, meghajolni

se kell, távozhatsz csendben. hidd el,

a többi színész nem fog hiányolni,

hiszen itt nincsenek nézők, mindenki

csak magának játszik szellemülten 

és senkit sem néz senki.

*

mit jelent mindez a shakuhachi kapcsán?

nem is keveset. nincs külső, nincs

nézősereg, így lassacskán

felfoghatod, e hangszert nem másnak,

hanem csak magadnak tanulod,

így függő játszmáknak

vele kapcsolatban helye, ideje ne legyen.

lehet persze majd másnak játszani,

de még nem. a hegyen

ülsz most, de nem maradsz ott mindenkor,

mert fogja még más is hallani, mit

megtanulsz, de jókor,

mikor, ki hallja, számodra már nem néző,

nem hallgató, nem közönség többé,

csakis ember, szenvedő, érző.