(15) bólintás



a mai gyakorlat, azt hiszem, eléggé mókás:
ilyet vagy ilyesmit csinálni magában
még ritkán sem igen szokás.

de mint ahogy a shakuhachi is fehér holló
minálunk, egy további furcsaság már
nem oszt-szoroz. egy éles olló

azonban ez, mely metsz, neve a japánoknál kire,
azaz vágás. láthatsz ilyet a színházban is:
a színész lába lassan, valamire

várva kúszik csendben előre, aztán hirtelen
toppant. s éppen ez az ikebana alapja is:
igen, a metszés. ettől hiteltelen

lesz ugyan nálunk a japán természetszemlélet,
hiszen öl, ha virágot is, ám alapvető tudni,
hogy nem a halál, hanem az élet

jelenül ebben, ahogy a köldökzsinór elmetszése
sem a vég, hanem épphogy kezdet, születés,
s a vágás ily módon a zen fontos része.

"életgyökerünk átvágása nélkül nem nyílik út
igaz természetünkhöz". a mai gyakorlat
(a maga keretében) ezen segít át.




Zen



az tehát, hogy vicces, tulajdonképp csak külsőség,
mert komoly a tét, noha a feladat maga igen
komolytalan, sőt, tényleg nevetség:

fő tárgya a fej, vagy inkább egy fura izom,
amivel biccentünk, vagy ha valaki épp
hitetlen, s győzködjük: „de bizony”.

ezt az izmot fogjuk most kemény munkára,
ám kiemeljük (kimetsszük!) a gesztust
kontextusából, s egészen másra

használjuk fejünk. e mozdulattal kis dallamot
képzünk majd a hangszeren. mordent
ez nálunk (hogy a zenei barokkot

idézzük). egyfajta díszítésről van szó tehát,
ornamentikáról, amely kíséri, követi,
körbefonja vagy övezi a témát,

ám sejthető nyilván, hogy funkciója nem zenei,
illetve, nem csak az, mert ahogy muzsikává
alakulnak a szerzetes zazenjei,

úgy lesz a zenélésből a shaku révén igazi zen.
e kis mordent, japánul meri, a metszés,
amely a gyökereket nyesi, hiszen

sok-sok szállal nőttünk bele jócskán a talajba.
a dallam e bólintó mozdulattól lebillen egyet
(más szöggel illik így a fúvóka a szájba),

de rögvest utána újból megszólal az eredeti hang,
hogy lassan kússzon bele aztán a csendbe.
s mint mikor nem engedi a rang,

a büszkeség, hogy a halálraítélt összeomoljon,
de azért megbicsaklik a térde, oly nemesen
leheld ki utána a hangot, amely szóljon

a vesztőhelyre menet, mert az igazi kire, a kard,
a lélegzeted vége, a csend, a végtelen
szünet. ezt ne siettesd, ne akard,

hiszen már rábólintottál, nincs többet mit tenned,
hagyd, hogy a hangod csak kihunyjon szépen:
snitt, s eltűnik, kivé eddig kellett lenned.

de meglátod, te odalész ugyan, de a csendet,
amelyet így átadtál, valaki szépen
átveszi alantról benned.

*

gyakorold hát a fúvást ezzel a kis biccentéssel:
a hang benned is szólhat, de a fejed valóban
bólintson. s ha esetleg elkésel,

mert lassú még az izom, nem baj, majd erősödik.
s ehhez biccentgethetsz csak úgy is, mint
aki tikkel, mert a százötvenedik

már jó lesz. s ezzel a mai kurzusnak is csengettek
(ez is egy kire most, így tán rá is bólinthatok:
ezek a sorok is, hál’ isten, készen lettek).