(16b) improvizáció



mélyen, hosszú távra kell a szabályokat beépíteni,
ahogyan a repkényjuhar nekünk megmutatja,
s nem árthat ezen elmerengeni,

mert a kellő pillanat lesz a lényeg, az idő nem,
vagyis a kairosz s nem a kronosz.
de erre még ráérünk bőven,

s mert eddig még teljesen említetlenül maradt
egy igencsak alapvető tanítás, amellyel
még tovább építheted magad –

az impermanencia, az állandótlanság belátása –,
elsőként erről kell elmélkednünk itt.
mivel pedig szakasztott mása

e gondolatnak egy igen rémisztő ellentmondás,
ennek cirkulusait használjuk majd fel,
hogy nyomuló elménket a rontás

eméssze, mi pedig kiszabaduljunk karmából
(s ez megint egy szóvicc, hiszen ez ránt ki
a következményekből, a karmából).

a világ tranziens, azaz minden lét csak átmeneti,
szívünket a maradandóságért a remény
így jogosan, ámde hiába élteti:

nincs állandóság. ám itt valami nem stimmel,
mivel ezen igazság „nincs állandóság”
maga állandó. Gott im Himmel!

– kiáltott  fel Bolzano is, mikor e paradoxon
elé került. hiszen ha meg az ember,
hogy kénytelen mást válasszon,

azt mondja, nem állandó ezen igazság,
akkor hamis lehet, tehát mégis
van állandóság, így butaság

lenne tagadni: az állandótlanság nemes tézise
hibás. e tanítás azonban nem tétel, ahogy
a valódi megértésnek is protézise

csak az intellektuális hajcihő, amivel a fenti
paradoxont legyártjuk. átélni, tapasztalni
kell csak azt, ahogy a bőrét menti

énünk a múlandósággal szemben, hiszen
valójában tehetetlen, mert nem
az ő kezében a shamisen,

amelyen a sors dallamunk végét elpengeti.
és így áll ellen énünk annak is, hogy
a tettről lemondjon. dédelgeti

az álmot, hogy tetteit ő maga irányíthatja,
úgy, hogy a követendő szabályokat
ugyancsak szabályozza.

az első megoldás persze a dogmatizmus:
mindenkor tedd meg ezt és ezt,
nincs kivétel. így a mumus

meg nem környékez, bár igaz, olyan leszel
mint egy buta konyharobot, ki mindent
válogatás nélkül mondjuk lereszel,

noha a szőlőt, mint tudjuk, nem reszelni kell.
a másik véglet meg az önkény: hogy
mindent az én maga dönthet el,

de, mint tapasztalhatjuk, ezt jó ugyan csinálni,
ám másnak korántsem, hiszen életét
ilyen személyre ki akarná bízni?

marad tehát a köztes megoldás, hol így, hol az,
metaszabály nélkül. vagyis, másként,
az én önállósága illúzió, vigasz.

s erre a helyzetre javaslok valami egészen mást.
ha amúgy sem lehet kezedben, hát
jobb, ha átadod az irányítást

legbelsőbb önmagadnak. erről már volt szó
s akkor ígértem, tisztázom, e látszatra
a felelősségtől megóvó

megoldás miért nem felelőtlenség. nos, tény,
hogy leges-legbelsőbb önmagad nem
egy tőled független, önálló lény,

nem vak vágyak tárháza vagy ösztönlerakat,
hanem éppúgy megvan benne az is, mi a
te részed: a tanulás, a tapasztalat.

márpedig mindenki felelős azért is, mit
megtanult, még akkor is, ha mikor
cselekszik, mikor tesz valamit,

nem ő maga vezeti kezét, csak a megszokás.
 gondolj csak a híres esetre, mikor
a sima otthoni csapkodás

helyett a veszekedés során a kiképzett katona
egyszerűen megölte feleségét, annyira
a kezében volt az ölés (noha

akarni nem akarta ennyire bántani áldozatát).
nem vonták tán felelősségre? de bizony.
vagyis attól még ez moralisches Tat,

hogy nem ő, csak az elsajátítottak sújtottak.
felelős vagy azért, amit magadnak
megtanítasz, mert a tanítottak

visszatérnek a cselekvés során, s különösen,
ha elméd üres. fontold meg, mit tanulsz
szabályként! ne önösen

dönts, ismerd a mély s igaz hagyományokat!
mert csak a szabály alkalmazási módja
új a zenben, így nem a szabályokat

kell másokra cserélni. ha tehát megvan a keret,
akkor ezeken belül, hogy mit, mikor,
nos, ehhez nem kell eszed,

csak az üres elme, a sajátos, tiszta észlelés,
a kompasszió, mert csak így csökkenhet
a világban általad a szenvedés.

s tudd, az improvizáció lesz távoli célunk,
ám főként nem a zenében, hanem
az életben. így utunk

oly irányba vezet, hol nem lesz szabálya annak,
Ikenobō honnan tudta, mi bevillant,
s mit megadott a pillanatnak,

csak annak, mi az ikebanát széppé, mást jóvá tehet.
keret kell, aztán „szeress és csinálj, amit akarsz”
ahogy szól az augustinus-i felelet.