(17) elme



sokat nem bíbelődtünk fogalmakkal, ám ez nem vétkes hanyagságból történt,
hanem igen jó okkal. a fogalmak ugyanis egyfelől illatoznak,
másfelől meg büdösek. csábítóak tehát, de aki
jobban beleszagol, megérzi a fertőtlenítő
gyilkos szagát, amelyet épp csak
elfed a szintetikus aroma.

fogalmakkal bíbelődni, nos, ehhez gázálarc kell, márpedig így nem tudnánk
szabadon lélegezni, holott ez a legfőbb cél, lélegezni, ki és be.
a fogalmakkal, terminológiával, ilyesmivel, ne foglalkozz
itt hát te se. mert nem az számít, ami le van írva,
hanem hogy a gyakorlatokat csináld,
s átéld, nem a pontos megértés.

mivel elméd (a tied vagy az enyém, mindegy, a birtokos eset számít), tanulógépezet,
se több, se kevesebb, ehhez rendelkezésére áll egy olyan képesség,
mely tanulni igen kiváló: ez a reflexió, melyben a tudatunk magára
visszahajlik, így nem is a dologgal foglalkozik,
hanem a dologgal foglalkozásról
fogalmaz bölcseket.

ha benne vagy valamiben, ha átadod magad neki, ahogy egy gyermek benne él
a játékban, arra az európai, kívülről, azt mondja, ez in-lusio, játékban-lét,
ám ez a szó hasonulva már valami olyasmi, ami semmire sem jó,
ami csalás, ami átverés, ami leleplezendő:
hiszen ebből jön az illúzió.

vagyis, a valósághoz nem az fér hozzá, aki abba belemerül, hanem éppen az, aki
egyet hátra lép s e távolságból, ahonnan egymás elméjét is látjuk, s
kalaplevéve mély tisztelettel üdvözöljük a racionalitás magasztos
jegyében, a valóságra az illúzió ködén átvilágítva
rácsodálkozik (ha jó napja van) vagy éppen
rárémül (ha szorongás gyötri épp).

így könnyű elhinni, hogy maya fátylát éppen a reflexiónk tépi szét, s a realitás
töprengő elménk tárgya, míg a világban való elmerülés csak önáltatatás,
struccpolitika, hiszen az önfeledtség lenge szappanbuborék a
valóság kopár terében, amelyre létet, életet, jövőt,
egzisztenciát alapozni csak a balga fog.

csakhogy ez csalás, vagyis éppen hogy ámítás, az elménk csele. felőlem éppen
hihetsz neki, hiszen én is hiszek, ha résen épp nem vagyok, így sokan
vagyunk, de a nagy-szekér éppen azért olyan nagy, hogy
mindannyian elférhessünk rajta mindebből kifelé menet.
érvelni én biztos nem fogok (hiszen ezzel elismerném,
amit cáfolni akarok), a fogalmakat meg direkt
összekeverem, ezzel is hadd nehezítsem
az átkozott fénylopó dolgát.

nem, nem lucifer az elménk,
épp fordítva, igen sötét,
és a felvilágosodás
pont elsötétítés.
az illumináció
nem ráció,
hanem
(...)
s a ludas az a
fránya birtokos eset.
nem az elmével van a baj, hanem,
ha az elme valakié. ám nyerünk azzal, ha
ezt ego-ként megnevezzük? valóban olyan erős háló lenne
a logosz, hogy elegendő lenne a megfelelő fogalmat előhúzni s a baj
ezzel, a megnevezéssel magától megszűnne? jó lenne, de sajna nem működik.

főként az a baj, hogy a megnevezéssel
visszacsempésszük magát a kiebrudalni szándékozott csalót,
ezért kell inkább kiüresíteni a fogalmakat, s így értendő az, hogy a forma,
a név, a fogalom, a címke, a skatulya, a nyelv, a logika instrumentuma maga: üres.

ha a szenvedés forrása a vágy,
akkor a vágy tartópillére: a reflexió. ha ezt kirúgod,
az egész épület meginog,
összeomlik,
bumm,
vége.

*

ehhez pedig zen kell, nincs mese. ne reflektálj hát, csak fújd és hallgasd a hangot!
szól, ahogy szól. ez nagyon fontos. ne ítéld meg, ne borzadj el azon,
mennyire piszkos, hamis, vacak. így ne ragaszkodj a tiszta
hanghoz se, mint valami eszményhez.
csak szóljon, úgy, ahogy és
ismét és ismét.
és addig,
amíg.