(18) észlelés



az állandótlanság egy másik, fontos aspektusa
egészen másra is ráébreszthet bennünket:
tulajdon természetünk, lelkünk húsa,

vagyis az énünk, maga ugyancsak tranziens,
vagy hogy ez megfogalmazható másként,
nincs öntermészete. nem ens

(létező) tehát, mivel sajátos essentiája (lényege),
puszta raggá teszi, önállótlan műveletté, egy
parazitává, amelynek alattomos mérege,

a tulajdonlás, birtokos esetbe zárja az elmét.
csak elme van, de olyan, hogy „elmém”
nincsen. ám hogy őkelmét

hogyan trafálhatom telibe, én nem tudhatom
(ez ördögi kört képezne), csak az elme
maga, s talán egy bombányi atom

is kevés ehhez. valami ügyes trükk kell tehát,
hogy úgy törjön darabokra szét az edény,
hogy ne locsoljuk közben szét a teát.

nos, az idő segíthet itt, az elmúlás belátása.
korántsem ismeretlen ez, hiszen ki ne
siratta volna, hogy képmása

a jelennek maga nem jelenül, csak örök múlt,
s minden emlék, melynek eredetije
színnel ragyogott, csak fakult

kabát, mit az ürességre húzhat rá a vágy:
nem veszni hagyni az életet volna jó.
persze, belátni ezt könnyű tán,

elfogadni nehéz. a múlandóságot fel nem éri ész:
"Minden csak jelenés; minden az ég alatt,
Mint a kis nefelejcs, enyész"

s tudjuk azt is, hogy ebben a mindenben benne
vagyunk mi is. így a múlandóság ráébreszt,
hogy a halhatatlanság milyen lenne

egyedül. nos, ez a borzalom, nem a kín, a halál:
megmaradsz, de mindened és mindenkid
elveszik. ebben üdvöt az talál,

aki még mindig csalja s összetéveszti magát
azzal, ki őt magának hinni akarja: fülelj
csak, mindjárt hallhatod szavát!

ám az éned is csak jelenés, melyben a múlhatatlan
csakis a jelenülés: te magad, ám „te” nélkül.
önvalód, a self kisajátíthatatlan:

így erre is rádöbbenthet az állandótlanság, a mujō.

*

de a lényeg még hátravan, a tapasztalat,
hiszen itt éppen erről volna szó:

úgy élhetsz a jelenben, hogy annak pontszerűsége
mérhetetlenül kitágul. a természet szemlélete
megtanítja, hogy kezdete és vége

is benne foglaltatik minden dologban magában.
lásd az egészet ebben a pillanatban, most,
a magot, gyümölcsöt a virág szirmában,

a rügyet és a kiszáradást egy levél zöld testében,
csírázást és rothadást egy fűszál hajlásában,
mert ez a valós szépség a természetben.

s ugyanígy van a hangokkal is, sőt, még jobban,
hiszen a hang sokkal tünékenyebb mint a
látvány. egy száraz ág elroppan:

a reccsenés már sehol, mégis tovább ott lebeg
a levegőben, nem írja felül a rigó, ha
belecsattog, csak a meleg

hullámok ringatóznak másként tova a hangtavon,
s rajzolnak új és újabb ábrákat a felszínre.
a csend is hangos. szemben a falon

sűrűbben csorog alá, az ablaknál szikrát szór
az alaptónus folyvást duruzsoló zajába
néhány száraz kóró s oldalt szól

a fülem csengése is: élesen, finoman metsző penge.
ám ez mind nem áll meg, mert nincs állandóság
itt sem. íme, a sok-sok egyes lenge

hangot a múlt és a jövő épp most préseli zárvánnyá,
amelyből kirobbanhat a jelen, s szíven találhat
maga az igaz bölcsesség, a prádzsnyá.

*

lélegezz mélyen, hasból, harából, ahogy kellő,
fújd ki egészen, de most a fogaid közt,
mintha megszólalna a szellő,

mi elfedi a csendet, míg lélegzetedet tartod.
aztán, mikor kint vagy a világnál, fülelj s
gyúrd össze a múlandóságot

a hangzó pillanatban. az üresség nem semmi,
hanem forma, s mivel pedig minden forma
üresség, elmédet üressé tudod tenni

könnyen, ha csak a jelenülő hangokra figyelsz.
csak simán halld azt, ami kintről szól, más
egyéb meg vesszen, mert így lelsz

rá arra az észlelésre, mi a cselekvéshez kell:
így elérheted, hogy mi hangot és látványt
mindenkor a mélytől elszigetel,

az éned, végre magától eltűnjön, felszívódjon,
s mi körötted történik, közvetítő nélkül
igaz valódra, lelked mélyére hasson.