(21) ujjrend


elkezdjük tanulni a chōshi-t megszólaltatni.
a tizennyolc oszlopban találsz ismétlést, 
de még így is lassan tudunk haladni,

mert az első lépések mindig igen nehezek.
csak az alapdallamot tanuljuk meg. s a
díszítések és a finomságok? ezek 

majd a tovább lépés témái, mint amilyen
az elem, amelynek egyik részét már
bólintásként ismerheted (hiszen

épp az aprócska nüanszoktól lesz majd az,
ami a darab, de ezen most ne aggódj, 
legyen meg az alap, mert ha hajtasz,

eltévedhetsz) nos, tudod a chōshi-t fejből,
dallamát és szerkezetét is. itt egy ábra,
amelyen jól azonosíthatod egyből,

hogy melyik oszlop, dallamvonal szól épp:






otsu az alsó, kan így a felső régió,
azazhogy regiszter. ők akképp

válnak el, hogy például az alaphangot
erősebben, zártabb ajakkal fúvód, s 
így átvált a hang és igen nagyot

szól a kan az otsuhoz képest. a számok
jelölik az oszlopokat, a betűk pedig
a dallamokat (s itt most számítok

analitikus elmédre): „1A” és „3A” egyazon
dallamú, „B”, „C” különböző, s „v” jelzi,
hogy a dallam variánsa szól. a haszon

ebből: láthatod, hogy csak hatféle dallamot
kell megtanulnod s azért is van ez, mert
ha fújsz is a kan regiszterhez nagyot,

az ujjrend ugyanaz marad! továbbá, a zene
nem pusztán időben létezik, hanem épp
kiléptet az időből (emlékszel, a zen e

lehetőséget szintén megragadja). egyszerre
látod a szerkezet, a pillantással átfogod,
s az elágazás, hogy arra vagy erre,

e perspektívából fel sem merül. eme időtlen
dimenzióból a zene nem egymást követő
hangok sora, és a ma nem a tétlen

várakozás, hanem maga az örökkévaló jelen,
mely üres, mégis formákkal teli. ám mily
tudatállapot ez? gondolkozz e jelen:

a zene időtlen és időbeli. e kettős vezet vissza
legbelsőbb valódhoz, hol úgy nincsen idő, 
hogy mégis van változás. ámde játssza    

dolgát a kéz is! nos, itt van ehhez még egy ábra:






fogd így a hangszert, ám ne számíts úgy
testedre, mint egy engedelmes bábra,

mert eleinte nem az fog történni, mit szeretnél.
a fő hangokat már ismered: tsu, re, chi, ri,
és persze, ha mindent lefogsz, akkor él

a ro, s ha mindent elengedsz az i. tudod
azt is, hogy ha mindent lefedsz, és jó
erősen fújsz, szintén a ro-t kapod,  

csak egy regiszterrel feljebb (egy oktávval
magasabban). nomármost, ami jön, egy
zenésznek fura lesz (ám ő más távval 

kell, hogy megküzdjön, mint mi, akik nem
ismerjük a távlatot, a mostban futunk):
úgy képződik új hang, ha felemelem

a jelölt ujjam a ro-ból. vagyis, ha emeled
a jobb gyűrűst, megszólal a tsu, hozzá
emelve a jobb mutatót megképzed

a re-t, bal gyűrűssel a chi-t, míg bal mutatóval
a ri-t, és végül, mindent elengedve teszed 
fel az i-re a pontot. a hanggal, a szóval

foglalkozzon az elme, ám nekünk a csenddel
van dolgunk, ami a hanggal komplementer,
ráadásul, emlékezz csak: „engedd el!”

ezt mondom mindig, s ez érvényesül a hangra:
úgy képezzük, hogy a fogást felengedjük,
s ujjunkat a lyukról elemeljük. arra

gondolj hát, nem „lefogom” a hangot, hanem
elengedve képzem. így játssz majd vele,
a csendből. ám itt van újra a kezem,

ragadd meg ezt, egyet még lépünk! az A jel
dallama, tsu-re és tartod a re-t, s az Av
esetén tsu-re és lelép, ro. legyen ájer

a végére! s nincs is most tovább. csak gyakorold
a chōshi-t úgy, hogy az A-kat szólaltatod,
de a többinél a sort csak belül hangold.

itt van még 12-es, ha ennek csak elejét játszod,
az a jó, s próbáld meg átfújva, a kan-ban. a
12-esben összevonódik két téma, látod?

A és E, de ezzel még nem kell törődj, maradj
az A dallamnál, s a darabot e részekkel már
hangozva gyakorold. s hogy ne tagadj

meg hangot, a többi résznél csak fújj a csőbe,
így zúgjon a szél, amelynek neve muraiki
(amely a folytatást is repíti egyelőre).