(20) hangszer



többször se baj, ezért mondom: ha már szól
a hangszer akár csak egyetlen hangon is,
akkor már fújhatod, bizony, s ekkortól,

nincs mese: szólhat a harang. vagyis, a hanglukak
egyáltalán nem kellenek ahhoz, hogy mélyen
gyakorolhass. így nem is nyílnak tévutak:

csak az alaphang szól. ha célunk a zene lenne,
a kezdet akkor sem lenne, lett volna más
(s egy tanár csak ily órát venne

veled eleinte): hosszan fújni az alapot, erősen,
egyenletes hangerővel, hogy megtanuld
a szép tónust, s hogy ne levegősen

szóljon a hangszer. igaz, nálunk a telített hang
nem esztétikai cél, hanem csak eszköz,
hogy jól megszólalhasson a harang,

mi üres. ezért ha valaki tovább soha nem lép,
hanem megmarad annál, hogy minden nap
kizárólag egyetlen hangot fúj (e kép

egy muzsikusnak épp oly fura, mint arra biztatni,
hogy ne fejlessze tovább többi technikáját), a
suizen gyakorlásához már elég. áltatni

magunk azzal, hogy egyenes arányban áll az elme
üressége és a zenei technika fejlettsége óriási
kísértés. ám a tanítás épp idevágó intelme

az, hogy a fejlődés, a tanulás nem kiüríti az elmét,
hanem épp növeli az én pökhendiségét. ezért
is játszottál jó ideig csak egyetlen zöngét,

az alaphangot, amelynek eredeti japán neve ro.
ha már életelemed a levegő és a bambusz
mély búgása, s a kényszer nem zavaró,

hogy ezt mindáron másnak is megmutasd, nos,
vágj ki lukakat, de ne zenélj, csak fújj még!
ha van valami, ez az, ami igazán fontos.

*

így, ahogy ígértem, jöjjenek hát a hangrések.
nos, ha a fúvókát, az utaguchit szépen
lecsiszolgattad, s talán kérdések

ezzel nem maradtak, mérd meg a hangszert,
de ne csak a hosszát (ami ha nem épp
54,5 nem olyan nagy baj), hanem

a belső átmérőt is. ez igen lényeges, mivel
a nád, miből készítetted, más fajta, mint
az eredeti. külsőleg is látszik: ível

az, a tied meg egyenes. ám csak egy jel ez,
bár intő, mégsem a velő: annak a gyökér
testrésze, s ezzel szemben emez

csak egy cső, gyökér nélkül. ennek jelentősége,
 hidd el, nem csekély a hanglyukakra nézve.
az eredetinek az eleje (fent) s a vége

(lent) nem ugyanolyan átmérőjű, hanem pont szűkül,
majd kissé kitágul alant a cső. így az értékek,
melyeket a lyukakhoz itt találsz, remekül

fedik a kónikus csövet, de nem a tied. ugye látni? 
a te hangszered gyomra egyenes és jó tág.
így a lukakat kissé feljebb kell vágni,

és így módosítani finoman a hangrések jó helyét
(ha a cső hosszabb vagy rövidebb, ott van a
képlet: szorozni, osztani rest ne légy!).

Shakuhachi

de hogy pontosan mennyivel, azt sem én, sem
más meg nem mondhatja. mert akármilyen
meghökkentő is, hogy a hang a résen

mikor szólal meg szépen, tisztán, az függ még
számos más dologtól, mely minden hangszer
esetén egyedi! s tudták ezt igen jól rég
 
a szerzetesek is. így hát sohasem méricskéltek
túl sokat, hanem csak csinálták, mint látták,
s mástól elsajátították, mert az alapmérték

bőven elég. nekünk ilyen közegünk nincsen, sajna,
így hát óvatosan, aprócska lépésekben haladj.
és a segédeszköz ehhez, íme. így hát rajta!

elő a reszelőt! ne ugorj egy tízes nagy fúróval a csőnek,
mert hamis lesz! no meg, felszakad a bambusz héja
és az egész elrepedhet. meglásd, ahogy nőnek

a lyukak, mert reszelgeted őket, az szívmelengető,
noha nehéz munka, de a hangolásban annyit
segít, hogy a fúrás elleni érvhez elegendő.

*

és ha megvan akár csak egy lyuk, az alulsó, a tsu
(ezt kiírja a letöltött program), meg is állhatsz
egy hétre, hogy megismerd. s nincs ocsú,

nincs kétely, hogy ez a hang vagy az valamit már ér-e,
csak a fújás! mert utunk célja nem a színpad: úgy
vezet valahová, hogy egyáltalán nincsen vége.

ne siess hát, várj, majd jöhet a re, a chi és a ri. s hátul,
végül, a bal hüvelyk alá, az i, ami épp a ro oktávja,
(bár ez utóbbit másként fogjuk le). így alakul

a hangszer, amelynek fő hangjai pentaton hangsort
képeznek alapesetben: ré-fá-szó-lá-dó (és ré’).
barátkozz velük, de a mély hangot, aszúbort,

a tiszta ro-t, ugyanúgy minden egyes nap kortyold!
s érezd, ahogy a cső remeg, laza kézzel, vállal, s
tanulj: a hangneveket még álmodban is sorold.