(24) shugyō



különleges módon a suizen a zen rinzai ágában
született, s nem a sotoban. a rinzai zen ág az,
amely a megvilágosodás fontos dolgában

a nagy, hirtelen felvillanást, a satorit hangsúlyozza,
s egész gyakorlatát ezen eszmének alárendelve,
módszerét a tanítvány elméjére alkalmazza.

az eszköz neve: kōan. nos, lényegében arról van szó,
hogy a mester elmond egy történetet, majd annak
értelméről faggatja a tanoncot. s mert a lasszó –

gondolja a tanítvány –, amivel a választ befoghatja,
a gondolkodás, hát töpreng, vacilál, idegeskedik,
s hétről hétre az eredményről számot ad. fogja

hát magát, a mesterhez elmegy, de szinte csak azért,
hogy leforrázva mégis tovább folytassa a keresést,
hisz a mester minden kísérletet lefricskáz. miért?

mert a választ nem a gondolkodás adhatja ugyan meg,
ám mi megszoktuk, hogy problémákhoz e stratégia
illik, márpedig a zenbe így nincs belépés. remeg

hát egyre jobban a novícius, mígnem egy napon, tán
tíz hét, hónap vagy év után egyszer csak, bumm,
a helyes válasz megszületik. s hogy mily bután,

sőt, bugyután is lehetséges ez, íme, tessék, egy történet
(akár töprenghetsz is értelmén; válaszodat e-mailben
várom :-). nos, történt vala – mily csaló az élet! –,

hogy egy szerzetes félreértett egy mondatot, s ennek
okán azon kezdett magában tanakodni, hogy mit
jelenthet az „a Buddha szalmapapucs”? fennek

elmeélt az okosak, s csak rájönnek, hogy ez hülyeség,
de e szerzetes, csórikám, rém buta, nekiállt s kitartón,
keményen törte tökfejét, s neki mindennapi eleség

lett butsu, ki éppen fonott papucsban ébredt magára.
az idő telt, múlt, míg egyszer a szerzetes elbotlott
szalmahordás közben, s elesett, épp a hasára.

s ahogy ott feküdt, orra előtt a szanaszét szóródott szalma,
egyszerre megvilágosodott. megértette, egy csapásra,
mit jelent a félreértett mondat, mert elméje malma

a választ hirtelen outputként kiköpte (tán a gyors eséstől).
s hogy mi e válasz? kérdezzük őt! üdv, szerzetes, kérlek,
most hogy megvilágosodtál, ne húzódj a magvetéstől,

s ültesd belénk a tudást, mit jelent az, hogy „a Buddha
szalmapapucs”? s íme, a helyes választ a szerzetes ott
kérés nélkül is kiordította (hisz világosan megtudta):

azt jelenti, hogy a Buddha szalmapapucs! pont, vége,
ennyi a történet. vitriolos ez, nem vitás, így sejthető,
hogy közlője nem a rinzai, hanem a soto híve.

a kulcs persze a folyamat, nem az eredmény, de sajna,
nagy a kísértés, hogy eredménye felől értékeljük
a gyakorlást, márpedig ez csalóka képe volna

zennek. de hogy miért is? mert a kōan az erőfeszítés
maga, s nem számít tárgyi rezultuma, a válasz. így
a megvilágosodás processzus, nem aktus és

nem esemény. az agy rigid, állandó, finoman brutális
gyötrése ez, amely előbb-utóbb átszervezi elméd
működését, már csak az ökonómia okán is.

ám ha pontosan tudod, hogy működik benned a kōan,
nos, az baj, mert már nem tudsz hinni abban, hogy
(bugyután, de) kitartóan, alaposan, behatóan

foglalkozva vele megleled idővel az észszerű választ.
ám ez kell: épp e kitartás a feszülésben, krízisben,
ahogyan az érthetetlenség rémülete eláraszt –

nos, éppen ez robbantja ki a satorit. márpedig
így sajnos felvethető, hogy e villanás élménye
tán csalóka mentális kiskapu. hisz eladdig

gyötörted elméd a választ keresve, míg az megunta
szegény, belefáradt, s neked egy koncot lökött,
hogy nyughass. szalmapapucs sem kell, minta

az álombeli megértés, amelyről számot mégsem
adhatok. valami nagyon fontosról volt szó, és
én világosan tudtam a választ (emlékszem,

sokszor volt ilyen velem), s tényleg úgy tűnt nekem,
megértettem, de más nem maradt reggelre, mint
az üres érzés, tartalom nélkül. jó érzés, igen,

de néhány nap, és már el is felejtettem. s így a soto,
szkeptikus – nem is kicsit – a hirtelen megviláglás
kapcsán, s nem sprinter, hanem hosszútávfutó.



Shugyo (gyakorlás)



ezért fontos hát nagyon, hogy ne hajszolj élményt,
hisz a villanás nagy, érzelmileg feltöltő behatása
múlandó. s miként a vizesvödörnél a reményt

hiába tápláljuk, a víz képes befogadni a benne
felcsillanó holdat, éppígy a megvilágosodást
sem sajátíthatod ki te. mert hogy mi lenne

a következő lépés; a satori átélése utáni teendő?
a világban cselekedni. s rendben, az élménytől
felvillanyozva kezded, eufóriában, de az idő

múlik, s az élmény fakul, ahogy a vizesvödör is
kiürül lassan, s oda a hold. érted? élményt,
különlegest ne keress, mert beléd tövis

hatol: az elmúlás fájdalma, ahogyan lassan a homály
visszakúszik. fedezd fel a fényt itt, ni, a sötétben!
abban mi most van! így nem tűnhet el. szállj

le a földre: a gyakorlás maga a megvilágosodás!
úgy ám! nem eredmény, nem egy sajátos élmény,
hanem az, ami már eleve te magad vagy. más

nincs: gyakorolj! most! akár zazent, akár suizent:
nem mindegy? az is tipikus európai gondolat,
hogy jóval magasabb rendűen űzöd a zent,

ha eszközt nem használsz. ezért fogadjuk el talán,
hogy a csak ülő sokkalta nemesebb, mint az, ki
valamely eszközzel gyakorol, s így oldalán

kard, kezében ecset vagy íj vagy forró teáscsésze van?
de ezt mi gondoljuk így, mi,a jó európaiak! hiszen
ezt sulykolják belénk Platón óta (bár része van

ebben ám sokaknak; nem ő a főfő). de elég. a kulcsod
megvan, hát gyakorolj. s hogy mit? hát a chōshi-t!
két dallam kell és ezzel meglesz minden hangod.

*

az első új hang neve tsu dai meri. azt már tudod,
hogy a tsu-ból képezzük, s az is világos, hogy
meri lefelé módosítja a hangot. ha hallod

belül most, ahogy chi-ből épp az u lesz (s nem re),
az kis lépés lefelé, ha pedig tsu-ból, azaz f-ről
esz-re lépsz, az nagy lépés. azért épp erre

a hangra, mert a japánban az ún. hon shirabe skála
(csakúgy mint nálunk a harmonikus moll), felfelé
más, mint lefelé. de hat hangnál (s ezért hála),

többet nem tartalmaz, vagyis hexaton. furcsa, nem?
de kijön! gaszcdf, lefelé: g’eszdcasz.
hat az ötben. japán szavakkal is megnevezem:

reuriitsu, illetve fentről, retsu dai meriroha,
u. lásd, így meg, az enharmonikusok miatt, ötben
a nyolc. e skálát is jó, ha gyakorolod, hiszen ha

tiszta intonációt szeretnél (s szeressél! a bátor meri!),
akkor ezeket ki kell szépen fújni, felfelé, lefelé is.
de vissza: hogyan is szólal meg a tsu dai meri?

nos, a kan regiszterben vagy, az A után, az E-ben.
az alap a tsu, de félig fedd le a gyűrűssel a rést,
s bólints is kissé, ez az esz hang, majd ebben

nem maradva, válts le az átfújt ro-ra, azaz a felső d-re!
ugyanezt tedd az AE összevonásnál, csak ne végy E
előtt lélegzetet, s utoljára is, otsuban. a végére

hátravan még az F dallam. nos, ez egyszerű, ugyanaz,
mint a D csak a vége lehajlik ha-ra (van aki itt ri-t
játszik). s ezzel kész van! minden megvan, szól az

chōshi, elejétől a végéig, az árgyélusát! fújd, fújjad,
abba ne hagyd, hogy megértsd, miért van Buddhán
szalmapapucs:) dolgozzon a tested, minden ujjad,

kezed, lábad, fejed, de legfőképpen, magad, mert mélyből
jön a válasz, amely kiárad és hangként benne válhatsz
felébredetté, minden pillanatban. s ennyi az óévből!

*

mert íme, itt a búcsú perce, de nem örökre, hisz
tudod, találkozunk ismét hamar. s bár nehéz
év jön, e pillanat, mostan, hogy visszavisz

az elmúlt évre, jó erőt ad majd
a folytatáshoz. el is vonulok,
s hagylak: látom, nálad

a hangszer s a hang
még szól, míg
int a csend:

most