(25) teljesség



előre jelzem, nem szándékom a muzsikusok ostorozása,
noha ennek tűnhetnek tán az alábbiak. ki a maga vagy
más örömére játszik, s nem azért teszi, hogy más a

kívánt elismerést neki végül megadja, tiszta áldást érdemel.
okozzon a zene boldogságot! nincs is ezzel semmi baj.
de cserébe elismerést aratni, vagy bármit, mi kiemel,

naggyá tesz, keblet dagaszt, nos, épp ettől ódzkodnunk
lesz kívánatos. s nem is akárhogyan, hanem preventív
módon, már a gyakorlás idején. ezért kell tudnunk:

a dolgokkal való foglalkozásnak két alapvető útja van,
az extenzív és az intenzív módozat s moduszokként
ezeknek kívánatos mértéke adott. ekként, abban

lehet a kísértés, hogy egyiket és/vagy a másikat túlzásba
vigyük. az extenzivitás csábítása a túl sok oldalúság, a
dolgok közötti szétszóródás. a vágy mindig másra

vetül, ami más mindenkor új. másfelől meg, az intenzivitás
kísértése az egyoldalúság, a beszűkülés – „csak ez a fa
izgat, az erdő semmi nekem”. az ugyan nem is vitás,

hogy vonzó ez, de megtévesztő is: nem tükröződik az iménti
cseppben a holnapi tenger. a zenében is rájuk akadunk.
az előbbi a repertoárdagasztás (minimum CD-nkénti

egységekben), az utóbbi pedig a hírneves perfekcionizmus.
látszólag ellentétes a motivációjuk, de ez csak nézőpont
kérdése, s a miénk most e helyütt a zen buddhizmus

s innen tekintve mindkettő mögött ott vigyorg az elismerés.
az extenzív alkat lehengerel, sokat és sok oly színűt tud,
mi elbűvöl. az intenzív út csak azé, ki valóban merész:

kockáztat és nyer, tán csak egyet tud, de azt tökéletesen.
amannak közönsége is más: az extenzív vásárias, míg ő
a műveltek büszke elámítója. ám céljuk, hogy tessen

a produkció, mely csak eszköz, nos, ugyanaz. s ez minekünk
azért fontos, mert gyakorlásunk legfőbb tétje éppen a cél
és az eszköz mindenhatóságának felfüggesztése s velük

az elismerés hizlalta én kiebrudalása az elme nemes lakából.
mindkettő jó ellenszere egyébként a lustaság, ám mi nem
ezzel élünk, mert van egy láthatatlan harmadik. ez arról

szól, hogy úgy is gyakorolhatsz, hogy nem halmozol műveket,
nem leszel repertoár-beteg, hogy még meg sem tanultad az
egyiket rendesen, már elkezded tanulni az újat, s éveket,

sőt, egy életet töltesz így teljes félreértésben. valamint, emellett,
megóv a perfekcionizmustól is, mert olyanná sem válsz, aki
még csak hibácskát sem tűr, s így reméli a legfelső emelet

meghódítását. ez is betegség: oly erős magadtól az elvárásod,
hogy egészen odavagy, tengesz-lengesz, amíg végre sikerül
egyszer. de mi van a holnapi szólaltatással? ez az, látod,

rémisztő hajsza lesz ebből, ahol az ostorozó felettes én lovának
lenni, nos, nem épp a mennyei boldogság, hanem, mondjuk ki,
pokol. ezért a harmadik út kulcsa a szemléletváltás: a mának

élni és, utalva a másik kísértésre is, így megmaradni egy darabnál.
nem eredmény, nem teljesítmény köré szerveződik e gyakorlás,
hanem a megszólaltatás ténye (másként a tett) köré. dobnál

gyeplőt tán a lovak közé, ha célod lenne? soha. el tudod képzelni,
hogy csak a tény számítson, ma is gyakoroltál-e, semmi egyéb,
ha egy fellépés lenne a tét? ez a nehéz: nézz magadba, mi

mozgat valójában, mert ez ettől nem zenei kérdés. azért csinálod,
mert, de hopp, azért? tehát valamiért? s mindegy, mi a válasz.
csak úgy tedd, ne valamiért! egynek az utat és a célt így látod,

mert belső átalakulás útján éred a célt, a belső átalakulást magát.
hisz erről van szó: az üres elme nem tartalmilag üres, hanem az
éntől mentes, márpedig ezt a zene, hiába ragadtatja magát

el extázisig a művész, huzamosan nem képes elérni. így fogalmát
a disztenzív gyakorlásnak, mely szétfeszít, íme, bevezetem.
míg az extenzív terjeszkedik s gyarapítja elméd birodalmát

s az intenzív egyre fokozza a birtoklás érzését, addig e gyakorlás
a bírás struktúráit repeszti szét, ezek mögé nyit kaput, s az ego
elmarad nincstelen, mert nincs többé a birtokos eset. más

az, amit tehát a tökéletes hang, a tettei on kifejezése így sugall.
nem a perfekcionizmus, nem a szép, kiművelt hang, nem is a
repertoárba sűrített zene az, mire utal, hanem, hogy hall

végre, ki fúj, mert hallani képes, hogy bármely hang tökéletes.
nincs értékelés: ez a tökéletesség titka, nem az eszményhez
való passzentos illeszkedés, az ideál. a zen nem épületes,

mert lebont, míg nem észleled, hogy testet nem ölt a hangban
soha semmiféle idea így vagy úgy, mert minden egyes hang
már maga az idea, s így abszolút, örök és teljes, jobban

fújni azt lehetetlen. de elég volt ebből, ennyi mára az elméletből,
így foglalkozzunk egy új elemmel praktikusan. a meri megvan
már, s most ennek előkéje jön, mit tudnod kell majd fejből.



Tettei on



nem lesz könnyű ez. nem a mozdulatra gondolok, bár az sem
oly egyszerű, mint amilyennek hallatszik, hanem arra, hogy
nem sematikus alkalmazása, mint a bólintásé. a meri nem

változik: van egy hang és bólintással azt mélyíted. de az előke
esetén nem feltétlenül a hangképző ujjad nyitod, hanem van,
hogy feljebbit. de kezdjük az alapnál. fújj hát így elsőre

egy re hangot és tartsd. a meri megvan. csinálj hát néhányat.
még egyszer, új levegővel. tagold csak ezzel a tartott hangot.
hagyd most el. majd fújj, csinálj egyet, aztán csinálj párat.

ha ez megvan, s szabadon variálsz, jöhet az előke. lényege,
mielőtt a gyors merit, a meri komit csinálod, pillanatra
engedd fel és zárd gyorsan vissza a chi ujjad. érzed-e

mily intim felelgetés ez? az előke a kérdés, a meri a válasz.
nem folyamatos tehát a re körülírása, hanem két billenés
a játék: fel-le és le-fel. vigyázz hát, mert nem a turn az

a barokk zenéből, mi ide kell, mert ennél e ritmika élesebb.
még nehezebbnek tűnhet meghatározni pontos helyét az
előkének és a merinek a dallamívben. ám nincs szebb,

s főként nincs legszebb, csak szép, erre gondolj (hiszen idea
és testesülés nem válik el). ugyanez áll arra is, hogy hányat
játszol e díszből egy dallamban. ne tudd már előre le a

számát, hogy egyet, kettőt, esetleg hármast is fújsz-e éppen.
azt se, mennyit vársz kettő között, vársz-e egyáltalán vagy
kiderül, mégis csak egyet játszottál végül, s az ív szépen

elcsendesült magától. próbálgasd a chōshit tehát ily módon.
az előkék képzése azonban még kell. a ro-nál nem a tsu,
hanem a re ujjal játszd, otsuban, kanban is így szóljon.

az u-nál a ri-vel, ri-nél az i-vel az otsuban. a tsu dai merinél
a re-vel mindkét regiszterben, s végül, ez a nehéz, a magas
chi merinél a ri ujjaddal, de úgy, hogy eközben – minél

pregnánsabban, annál jobb – zárod tsu ujjad. szinkrónban kell
tehát itt felengedni és lefogni, pontosan egyszerre, éppen egy
villanásra. bonyolult ez, ki kell bogarászni, de ne add fel!

gondolj arra, hogy nem sietős, nem vár se színpad, se felvevő
sehol, nincs produkció, se határidő, csak a hang, ami majd
magától billen fel és le, ha az elme már ürességben levő.