(29a) csáb



Kentaro Idemitsu egy sajátos irányzat hangos szószólója. Ez a shakuhachi megszólaltatásának óiskolája, amelyben nem számít a közönség. Az iskola szellemében Idemitsu csakis nyers, lakkozatlan (jinashi) hangszeren játszik, ami úgy szól mint az üvöltő szél [...] Előadásain egy kalligráfiát függeszt ki: „a shakuhachi közelebb áll egy szál bambuszhoz, mint egy hangszerhez, mert az önművelés vallásos eszköze”. Idemutsu azt állítja, hogy nem ember művelte zenét játszik, mert ő a lélegzésre és a hang megszólaltatásának aktusára összpontosít [...] Számára a ’zene’ kifejezés a szakmai képzettség szinonimája, manipulációt ért rajta, mesterkéltséget, elbizakodottság, szexuális játszmát és csábítást (iroke). Azoknak, akik a zene felől közelítenek a shakuhachihoz, ezt üzeni: „bár az emberek azt mondják, hogy a shakuhachi a szél hangja és a zen buddhizmus megszólalása, sokan mégis túl szépen játszanak rajta”. Idemitsu saját tanítványaival ezért egy olyan játékmódot gyakoroltat, amelyet detanarinak nevez: „szól, ahogy szól”. E játékmódban egyedül a fújás aktusa számít, a megszólaló hang mívessége teljesen mellékes. Idemitsu ezt kenkabukinak is hívja, vagyis provokatív fúvásnak, s e módszerrel rettenti el tanítványait a kireibukitól, az esztétikus hang képzésétől [a bel canto tónustól], amely hite szerint tönkreteszi a lélegzetet.

(Zachary Wallmark: „Sacred Abjection in Zen Shakuhachi” In: Ethnomusicology Review, Volume 17, 2012)